Vajon miféle lelemény vezette őseinket, hogy rájöjjenek, bizonyos kőzeteket hevítve azok fémeket izzadnak, hogy aztán számtalan tárgy készítésére alkalmassá tegyék őket? Szinte mindegy, hogy kard vagy eke, aki a Garadna völgyébe látogat, az emberi elme egyik legnagyobb csodájának beavatottjává válik: a rideg ércből vasat sajtoló ember évezredes, évszázados küzdelme ez. Az Újmassán magasló hideg kőépület, az őskohó most is barátságos arcot mutat, kirándulók ezrei járnak, szaladgálnak előtte, mögötte, fölötte, de sokan vannak, akik látni vélik az igazi arcát, az izzó érc kék-vörös-sárga bűvöletét, amint kicsordul, átfogva a miskolci acélgyártás évszázados történetét.
A szelíd hegyek és játékos patak, a völgyek között szigorúan visszhangzó pöröly világából egy gondolatsuhanás egy távoli fenyőrengeteg és a völgyben megbúvó méltóságos város, Selmecbánya hívogató utcácskáinak képe. Aki figyelmes, már hallja is a fekete tógás, hosszú pipát szívó ifjak csizmáinak kopogását, akik jobb kezükkel köpenyükhöz szorítva sietnek bölcs könyveikkel a szállásukra. A könyvekkel, melyek az érc titkait fedik fel, a legfrissebb tudást, amit akadémia Európában kínálhat – és itt vannak ezek a nehéz könyvek, a Miskolci Egyetem Selmeci Műemlékkönyvtára tárlói megmutatják valamennyit.
Ha figyelmesen morzsolgatjuk, a belépőért fizetendő forintunk enyhén érdes papírját, nem gondoljuk, hogy nem messze innen, Diósgyőrben egy különös malom, egy papírmalom kalapácsai zúzzák, keverői keverik, szitái szűrik azt a valamit, amit később papírnak hívunk. Sőt ami itt készül, még előkelőbb szóval illetjük: bankjegypapír.
Az avasi kilátóa cserfes patakok, izgága lombok, szikár sziklák, makacs ércek világa mellett furcsa kéménysorokat is mutat, bronzvörös foltokat, forró arénákat: a hajdanvolt vasgyár tereit és csarnokait. Az iparmonstrum terei időnként újra megtelnek élettel: skate parkként, könnyűzenei rendezvénytérként éled fel néha a lomha gyárépület.
